Mit tehetünk, ha egy életen át hiába keressük az igazit? Adjuk fel a hitünket vagy tartsunk ki és bízzunk benne, hogy előbb-utóbb utunkba sodorja az élet? Van, aki megszállottan vár az igazira és nem éri be kevesebbel. Mások hiszik is meg nem is, hogy van egy csakis számukra kijelölt társ, akivel holtomiglan-holtodiglan boldogságban élhetnek.

Mit nevezünk szerelemnek?

Gyermekkorunkban még hisszük, hogy létezik az igazi. „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak” – hangzik el minden mese végén. Ezt a love storyt szívjuk magunkba, ahol a herceg és a hercegnő végül örök hűséget esküsznek egymásnak. Ebben a happy endben talán az csalatkozik először, akinek elválnak a szülei.

Lehet, hogy kiábrándítóan hangzik, de ha pszichológiailag nézünk rá a szerelem fogalmára, akkor azt kell mondanunk, hogy valójában nem létezik. Minden kisfiú az anyjába lesz először „szerelmes” és fordítva, minden kislány az apukáját akarja először meghódítani. Ezt a fiúk esetében Ödipusz-komplexusnak, lányoknál pedig Elektra-kopmlexusnak hívjuk, Sigmund Freud nyomán.

Miért pont ő?

Gyermekként előbb-utóbb megtanuljuk, hogy nem vehetjük át apu vagy anyu szerepét az ellentétes nemű szülő mellett, ezért elfojtjuk ez irányú vágyainkat. Kielégítetlen késztetéseinket így a tudatalattinkba száműzzük, ettől azonban azok nem szűnnek meg létezni. Későbbi életünk során kényszerítő erővel hatnak ránk és olyan partnerkapcsolatok felé hajtanak minket, ahol megnyilvánulhatnak és beteljesülhetnek.

Ha például lánygyermekként mi voltunk apuci pici hercegnője, akkor nem adjuk ennél alább később sem. Olyan férfiakkal létestünk szerelmi kapcsolatot, akik képesek ugyanezt megadni nekünk. Amennyiben ez nem történik meg, hisztivel, veszekedéssel és elidegenedéssel reagálunk.

Ugyanez igaz a negatív szülői mintára is. Ha például fiúként olyan anya mellett nőttünk fel, akitől kevés figyelmet kaptunk, esetleg gyakran élt az érzelmi zsarolás manipulatív eszközeivel, felnőttként tudat alatt ugyanezeket a tulajdonságokat fogjuk keresni választottunkban.

Így tudsz változtatni

Akkor érzünk szimpátiát a másik felé, ha szüleinkhez hasonló viselkedési és pszichológiai mintákkal rendelkezik. Ez alapján tudunk hozzá kapcsolódni és ebben rejlik a párkapcsolat fejlődési lehetősége is.

Gyakran előfordul például, hogy egy alkohol függő apa mellett felnőtt nő alkoholista férjet választ magának. Úgy játssza tovább anyja szerepét az „apja” mellett, hogy észre sem veszi. Ez a kapcsolat azonban lehetőséget kínál neki, hogy míg gyermekként nem lehetett hatással saját sorsának irányítására, felnőttként változtathasson.

Ha a tükröt tartó párkapcsolatban eljutunk arra a pontra, ahol kimondjuk, változást akarunk, az érzelmi érettségünket jelzi. Ekkor két választásunk van: vagy elindulunk az önismeret útján, vagy ugyanúgy csinálunk mindent tovább, ahogy addig. Utóbbi esetben azonban a változás borítékolhatóan elmarad.

Mit várunk a másiktól?

Mutogathatunk a másikra és elvárhatjuk tőle, hogy ő változzon meg. Egy párkapcsolat működtetése azonban mindig két személyes játék, ahol például a függőséget is ugyanúgy elősegíti a nem alkoholbeteg fél, mint a másik.

Tekinthetünk úgy a szerelemre, mint egy szép, rózsaszín felhőkbe csomagolt álomra. Bárminek is nevezzük, „szerelembe esésünk” közvetlen irányítói belső pszichológiai mintáink és beteljesítetlen vágyaink, amiket kivetítünk, projektálunk aktuális párunkra. Ezekből aztán olyan elvárásokat gyártunk a másik felé, aminek ő nem tud megfelelni, ezért együttléteink egyre gyakrabban torkollanak veszekedésekbe.

Egy harmonikus párkapcsolat működtetéséhez először tisztába kell kerülnünk saját szükségleteinkkel. Mit várunk el partnerünktől és miért várjuk el azt? Miért viselkedünk vele úgy, ahogy, milyen érzelmi mozgatórugók vezérelnek minket?

Amíg ezeket a gyerekkorunkban begyűjtött mintákat nem fedjük fel önmagunk előtt, képtelenek vagyunk annak látni a másikat, aki ő valójában. Addig csak azt a hamis, ködös képet nézzük, amit kivetítünk rá.

Meglátni az igazit

Valójában akkor van csak esélyünk „megtalálni az igazit”, ha képesek vagyunk belső projekcióinkat levenni a másikról. Ekkor láthatjuk meg a valódi énjét és dönthetjük el, hogy kell-e nekünk úgy, ahogy van, pozitív és negatív tulajdonságaival együtt. Az igazi tehát nem attól lesz igazi, mert megfelel az általunk alkotott képnek, hanem attól, hogy képesek vagyunk meglátni és megszeretni az igazi énjét.

Ehhez a ponthoz az önismereten át vezet az út. Mindenkinek esélye van megtalálni az igazit és lehet, hogy már most is ott van a közelében, csak nem képes látni saját belső, kényszerítő erejű mintáitól.

Ha szeretnél megszabadulni ezektől a mintáktól és harmonikus szintre emelni a párkapcsolatodat, szeretettel várlak egyéni önismereti tanácsadásaimra! ITT veheted fel velem a kapcsolatot!